A Clarke-k már évszádok óta űzik azt, amiben a legjobbak: vadásznak. Régebben legalább a család női tagjai dönthettek úgy, hogy nem követik a család kitaposott útját, hanem mondjuk egy előnyös házasság révén szolgálják a család érdekeit, ám ez mamár sajnálatos módon nem játszik. Minden családtagnak kötelező résztvenni rajtuk, akár akarja, akár nem. Miranda pedig sosem rajongott túlzottan a fájdalomért - noha a családjával eltöltött évek alatt már bőven volt ideje megszokni azt -, így elég hamar kénytelen volt részt venni a családi vadászatokon. Eddig alig néhány lényt - pár alakváltót, illetve talán két catenát - volt kénytelen megszabadítani - esetleg második -életétől, amit eszének - valahogy mindig ki tudta magát magyarázni - illetve szerencséjének köszönheti. Gyerekkorát nem mondanám túl boldognak, bár biztos benne, hogy van, aki jobban megszívta. Bátyjaival - akiknek eléggé erőszakos a természetük - sosem jött ki igazán jól, mivel azok gyakran éltek vissza az erőfölényükkel. Bár szereti szüleit, azért sosem erőlködött, hogy a kedvencük lehessen. Rengeteg időt töltött edzéssel - főleg szülői nyomásra - de a beleölt idő úgy tűnt nem valami kifizetődő. Sehogy sem tudták belenevelni azt az utálatot a nem ember lények iránt, amit a két idősebb testvérbe olyan egyszerű volt. Túl sokszor kérdőjelezte meg a családi szokásokat és tanításokat, amit volt, hogy az ősei nem néztek jó szemmel. Néhány fájdalmas okítás után a lány megtanult nem kérdezni, csak engedelmeskedni. Ha mást nem is, ezt elég jól belenevelték. Ami mindenképpen értékelendő benne, az az, hogy ennek ellenére sem változott meg. Továbbra is kedves és nyitott lány volt, akibe rengeteg jóindulat és törődés szorult. Ez a későbbiek folyamán se változott, a suliban mindig is elég népszerű volt, minden társasági programon szívesen részt vett. Bár a jegyei sosem voltak kimagaslóak, azért a stabil négyes szintet mindig hozta. Közte, és két bátyja között számtalan eltérés mutatkozott meg az évek folyamán. Sosem volt olyan erőszakos jellemű, jobban tudott alkalmazkodni, bátortalanabb volt, na meg sokkal okosabb is volt. Ezt a környezete kimondottan értékelte, bátyjai már kevésbé. Nem tudtak vele mit kezdeni, így általában úgy kezelték mint egymást, ez viszont a legkevésbé sem jelentett jót. A két fivér gyakran verekedett, ráadásul mindig bajba került, amibe számtalanszor a húgukat is belerángatták. Teljesen elrontani ellenben sosem tudták, Mira titkon mindig is rajongott a bonum boszorkányokért. Persze a tenebris oldal már teljesen más tészta volt, tőlük inkább retteg, akárcsak a sötétségtől. Ez sem véletlen, kis korában olyat látott, amit egyetlen korabelinek sem kellett volna, de felnőttnek sem. Egy nagyon heves esti vita után a szüleivel, kiszökött otthonról. Attól tartva, hogy szülei esetleg rájönnek erre és keresni kezdik, a közelükben lévő temetőbe menekült, ami tiltott területnek számított náluk, így biztosra vette, ott nem fogják keresni - ő viszont remekül kiismerte magát ott. A sírok között viszont nem csak ő kívánt távol lenni a figyelő szemektől. Azt ugyan nem látta, mit csinál a férfi, ám kíváncsiságától hajtva a közelében maradt. Na ezt - talán sem - kellett volna. A megfigyelt ugyanis valami sötét, kegyetlen és roppantul véres rituálét folytatott. A kis Mira remegve, lefagyva bámulta végig az eseményt egy sírkő jótékony árnyékából. Hang se jött ki a torkán a borzalmak láttán, pedig legszívesebben tele torokból sikított volna. Már nem emlékszik pontosan, mit is látott, csak arra, mennyire megrázta. Talán a legdurvább része az volt, amikor a sötétség - a boszorkány által rajzolt pentagrammból - kinyúlt érte. Azt azonban a lány végképp nem tudja mi történt utána, ugyanis elájult a rettegéstől. A hajnali nap első sugarára tér magához, körülötte minden csupa vér volt, ám a kislányon egy csepp sem akadt. A vér különböző jeleket formázott, amik beleégtek a kislány elméjébe. Szerencséjére a rítust végző boszorkány már nem volt a közelben, így Mira végül összekaparta magát, és mint aki szellemet - esetünkben rosszabbat - látott. Azóta retteg a tenebris boszorkányoktól, de leginkább a sötétségtől. A temetőben látott boszorkánnyal egyébként találkozott újra, de volt annyi esze, hogy ne kössön bele. Szülei meglepődtek, hogy lányuk orvosi pályára szeretne lépni, de ebben legalább maradéktalanul támogatták, hiszen mindig szükség volt valakire, aki ellátja a sebesülteket. Ezekután már nem erőltették, hogy nagyon aktívan részt vegyen a vadászatokon, igazából csak meg kellett rajtuk jelennie, a piszkos részt általában mások intézték, neki a sebesültek ellátása lett az elsődleges feladata. Ennek a kezdetek kezdetén még nagyon örült, ám a lelkesedés korainak bizonyult, ugyanis mivel megszűnt az “életveszély”, családja úgy döntött, immáron itt az ideje férjhez adni a lányukat, hogy tovább erősítsék a poziciójukat a vadásztársadalmon belül. Figyelemre méltóan gyorsan kerítettek egy alkalmas kérőt, a lány ellenállására azonban nem számítottak. Túlzottan megszokták már, hogy Miranda mindent rájuk hagy, hogy a lehető legkevésbé rossz dolog történjen vele - arra igen hamar rájött, a különböző ellenkezések milyen büntetést vonnak maguk után -, ám abba már nem kívánt beletörődni, hogy még a diplomáján túl is az öregek uralják az életét. Ez természetesen kicsit sem tetszik az említetteknek, azonban mivel Mira már önálló, felnőtt nő, saját lakással, így nincsen olyasmi, amivel meg tudnák érdemben fenyegetni. Ennek ellenére igyekeznek lelkiterrorba tartani a lányt, s a számukra helyes döntés felé irányítani, ha kell fizikai erőszakkal is.